Tegnap 2 fontos esemény is történt az Egyesült Államokban. Az egyikről gondolhattuk, hogy nagyon fontos, ám mégsem döntő dolog volt. A másik alapjáraton inkább ceremoniális lett volna, mégis ez lett/lesz a közbeszéd tárgya, erre fogunk emlékezni.

Január 5.-én Georgia-ban a megmaradt 2 szenátusi helyért tartottak választást. Georgia alapjáraton republikánus állam, a közvélemény kutatások azonban azt mutatták, hogy a demokraták erősödtek. A sajtó tegnap este ki is nyilvánította győztesként a 2 demokrata jelöltet. Az egyik jelölt 30, a másik 70 ezer szavazattal előzte csak meg republikánus ellenfelét. Így meglett az áhított döntetlen a szenátusban (nem mintha ez bármit is érne).

A másik történés azonban sokkal “izgalmasabb” lett, mint az kellett volna. 

A kongresszus a Capitoliumban ült össze tegnap délután, hogy elvégezze az elektori szavazatok hitelesítését. Már előre tudni lehetett, hogy a republikánusok akadályozni fogják a menetet. A kongresszusnak egyenként kell az elektori szavazatokat hitelesíteni, ám ha egy szenátor és egy képviselő is szót emel a szavazat hitelességét illetően, a szenátus és a képviselőház külön-külön kell, hogy megtárgyalja, igaz-e, hogy a szavazat nem érvényes. Ez nem változtathatja meg a választás eredményét (azért, mert a képviselők között a demokraták vannak többségben), akadályozni azonban tudja.

A főtörténés, azonban nem ez lett. Trump természetesen tovább folytatta a sértődött óvodás szerepét és arra szólította fel híveit, hogy menjenek a Capitoliumhoz és tüntessenek mellette. A felbőszült tömeg (akit Trump a helyszínen is elmondott véleménye, miszerint a választást elcsalták, tovább hergelt) nekiment az épületet védő erőknek, majd magába az épületbe is bejutott. 

Az ülést be kellett fejezni egy időre, több irodát (republikánust és demokrátát egyaránt) feldúltak. Magát az alelnököt evakuálni kellett. 

A rendőrség védte az épületet és a bent tartózkodókat. Ma reggel ott tartunk, hogy 4 ember meghalt, 1 nőt biztosan lelőttek, a másik 3 emberről nem tudni, hogyan haltak meg. Rendőrök is megsérültek, azonban sikerült a Trump-támogatókat kiebrudalni az épületből, többeket letartóztattak, majd folytatódott a hitelesítés.

Trump közveszélyes őrült. Ez most már tény. Mint elnök tudnia kellett volna, hogy a támogatói elhiszik, amit mond és így súlya van. A 4 ember halála, bár nem egészben, de jórészt az ő hibája.

A másik tanulság, hogy a nép nem jól teszi, ha olyan vezetőt választ, aki túlságosan ideologizálja önmaga kommunikációját. Ez volt Trump. És az lett a vége, hogy a követői mindent elhittek neki és úgy gondolták, ők majd megsegítik szegény elnöküket.

Bár még talán korai kijelenteni, de egyelőre úgy látszik, már csak ezen a héten kell a középiskolásoknak és egyetemistáknak otthon tanulniuk, jövő héten visszamehetünk az iskolákba és folytatódhat az oktatás normál üzemmódban.

Tavaly, mikor a téli szünetről visszatértünk, nem gondoltuk volna, hogy egy új tanulási/tanítási rendszert kell megszokni. Orbán Viktor nem húzta el az elkerülhetetlent, és március 13.-án este (!) bejelentette a digitális oktatás bevezetését.

Bár a kormányzati propaganda, azt sulykolta, hogy az iskolák sikeresen átálltak alig 2 nap alatt, az otthonról való tanulásra/tanításra, ez egyértelmű hazugság. Volt olyan iskola, ahol már hétfőn valamennyire elkezdődhetett az oktatás, a legtöbb helyen azonban erre várni kellett, olyan települések is voltak, ahol sehogy nem tudták elkezdeni, hiszen nemhogy internet, még áram sem mindenhol volt.

Az első online oktatáson egyértelműen látszott, hogy nincsenek rá felkészülve sem a diákok, sem a szülők és legfőképpen nem a tanárok. Ez persze várható volt, hiszen a technikai felszereltség mellett, hiányzott az, ehhez a tanítási módhoz való tudás és tapasztalat is. A nyári szünetre úgy mehetett el tanár és diák egyaránt, hogy tudta, az elmúlt hónapok nem sokat értek.

Szeptemberben már normál körülmények között kezdődött az új tanév. Sorjában repkedtek a hírek, arról, hogy mikor lesz újra otthoni oktatás. Augusztus végén azzal rémisztgették a népet, hogy 1 napot mennek a gyerekek. Ez persze nem lett igaz, ezért folytatódott az elméletgyártás. 1 hét, 3 hét, őszi szünet. Végül egyik sem lett igaz és a kormány elhúzta a bevezetését, amennyire csak merte. November 11.-én 8.-tól felfelé átálltak a digitális oktatásra.

Ez az átállás már jóval könnyebben volt, már aznap tudtuk folytatni, ott ahol előző nap abbahagytuk. Már jobban hasonlított otthoni tanulásra, mint tavasszal. A téli szünetre már nem úgy mentünk el, hogy újabb hetek mentek el feleslegesen, hanem úgy, hogy, bár lassabban, de tudtunk tanulni/tanítani.

Most még egy hét online, majd jövő héten (ha a vírus is úgy akarja) normál üzemmódban folytatjuk az évet. Fontos lenne azonban, hogy ne felejtsük el azt a tapasztalatot, tudást, amit a digitális oktatás alatt szereztünk.

• A diákok nem a tanárok felügyelete alatt tanultak, így önmagukra kellett figyelniük, hogy mit csinálnak az órán, hogy csinálják meg a beadandókat, becsületesen vagy csalva szereznek jegyeket. Ezzel ők nem csak tanuló gépek voltak, hanem a tanulásban jóval önállóbbnak kellett leniük.
• A tanárok pedig újabb eszközöket, alkalmazásokat, tanítási módszereket találtak ki, amiket jó lenne (részben) átültetni a rendes oktatásba is.

A járvány kényszerítette ki az otthoni tanulást/tanítást, de ha látjuk az ebben rejlő lehetőségeket, akkor elkezdődhet a magyar oktatásnak egy olyan reformja, aminek az eredményeként a tanulók már egy sokkal diák- és nem tananyag orientáltabb rendszerben végezhetik tanulmányaikat. 

Ui.: Mindenkinek egy sikerekben gazdag, és koronától mentes Boldog Új Évet kívánok!

Tegnap volt egy vitám Facebookon a lehetséges ellenzéki miniszterelnök-jelöltről. Innen jött az ihlet, hogy sorba vegyek néhány lehetséges jelöltet. Összesen 5 politikust tartok esélyesnek a közös ellenzéki lista miniszterelnök-jelöltjének:

1. Dobrev Klára

Gyurcsány Ferenc egyik interjújában már belengette, hogy a DK szívesen indítaná Dobrev Klárát az előválasztáson. A lehetséges jelöltek közül, ő az egyetlen, akire soha sem szavaznék, akkor sem, ha ő lenne a közös jelölt. Szinte semmi politikai tapasztalata nincs, kivéve az Európai Parlamentet, ahova a férje tette be. Ha ő lenne a miniszterelnök (amire elég kicsi az esély, mert Orbán könnyűszerrel leverné), akkor sem ő irányítana, hanem Gyurcsány Ferenc.

2. Márki-Zay Péter

Számomra az egyik legesélyesebb jelölt. Mondhatni, ő volt az ellenzéki összefogás első fecskéje, miután 2018. február 25.-én függetlenként, az ellenzéket a háta mögött tudva lett Hódmezővásárhely polgármestere. Emiatt mondhatnánk őt az összefogás szimbólumának is. De vajon mennyire lenne hozzá illő, hogy lemond, mint polgármester és (győzelem esetén) miniszterelnökként folytatja tovább? Szerintem nem nagyon!

3. Jakab Péter

A Jobbik elnökét is számon tartják Orbán lehetséges kihívójának. Az egyik leghangosabb magyar politikus többször is került Orbánnal szembe, és “meg is hurcolták”. A listámon ő az egyetlen, aki jelenleg is a parlamentben ül, így napi szinten találkozik a magyar törvényhozással, annak minden előnyével és hátrányával. Ám vannak olyanok, aki pont az ő személye miatt nem szavaznának a közös listára.

4. Karácsony Gergely

Budapest volt a tesztalany. Vajon tényleg működik az összefogás? Ha újra Tarlós lett volna a főpolgármester, valószínűleg nem gondolkoznánk azon, ki legyen a közös jelölt, hiszen nem lenne közös lista sem. Azonban Karácsony nyert és bebizonyította, hogy az ellenzék tud sikeres lenni. Az, hogy milyen főpolgármester is valójában, még nem derült ki (bár nem budapestiként számomra nem is fog közvetlenül), de mint az ellenzék közös vezetője, legalábbis a fővárosban, már igen. Kérdés, hogy akar-e egyáltalán miniszterelnök lenni.

5. Fekete-Győr András

Mint a legfiatalabb “jelölt”, talán neki van a legkevesebb esélye a jelöltségre, mégis úgy lett az ellenzék egyik arca, hogy sem ő, sem a pártja nincs bent a parlamentben. Emiatt neki van a legkevesebb vezetői tapasztalata, mégsem tartom elképzelhetetlennek, hogy ő legyen a miniszterelnök-jelölt. Bár az előbbi 4 esélyesebbnek tűnik.

De kell-e egyáltalán azon gondolkodni, hogy ki legyen a közös ellenzék jelöltje? A Facebook-vitába bekapcsolódott egy másik ellenzéki szavazó is, aki szerint mindegy, hogy ki a miniszterelnök, csak ne Orbán. Szerintem azonban a helyzetnek nem ilyen egyszerűnek kéne lennie. Bár a legfőbb cél legyen az, hogy Orbán Viktort leváltsák, de azért az se legyen mindegy, hogy kire, hiszen egy jobb országot is akarunk építeni, amihez pedig elengedhetetlen egy megfelelő kormányfő.

Tegnap (december 20.), számomra váratlanul, jött a hír, hogy összejött végre az ellenzéki összefogás. Persze ez nem teljesen igaz, hiszen a lassan csilliárdnyi ellenzéki pártból “csak” 6 jött össze (DK-MSZP-Jobbik-LMP-Momentum-Párbeszéd). A pártok kiadtak egy dokumentumot is, amiben rögzítik az általuk elérni kívánt lépéseket.

Természetesen a Korszakváltás Garanciái című dokumentum nem mindig tartalmaz konkrét intézkedéseket, sőt, de ez még amúgy is korai lenne, hiszen elsőnek is az előválasztásokat kellene valahogy leszervezni.

A pártok rögzítettek legitimációs és személyi garanciákat, amik, bevallom eléggé semmitmondóak. Például vállalják, hogy: “A közös listát állító pártok határozottan elutasítják olyan képviselőjelöltek támogatását, akik emberi méltóságot sértő kijelentéseik (...) miatt nem méltók a korszakváltást akaró választópolgárok bizalmára”. Ez már csak azért is vicces, hiszen nem kell emlékeztetni senkit a borsodi időközi választás ellenzéki jelöltjére és annak “feddhetetlenségére”. 

A tartalmi garanciák között azonban van néhány, számomra, bíztató vállalás is. 

A kedvencem az, hogy a köztársasági elnököt a nép válassza. Amióta követem a politikát, azóta az egyik legnagyobb fájdalmam, hogy a köztársasági elnök lényegében (ahogy a dokumentum is nevezi) egy báb, a mindenkori parlamenti többség kezében. Számomra alapvetőnek kellett volna lennie a rendszerváltásnál, hogy közvetlen köztársasági elnökválasztás legyen. Ám, mivel hogy nem lett, erről le is mondtam, most azonban vállalják. Hogy sikerül-e az kiderül.

A közös lista vállalja azt is, hogy nyilvánosságra hozzák az ügynökaktákat. Erről eléggé megoszlanak a vélemények. Van, aki egy régi rendszer egyik utolsó építőköveként tekint rájuk, van, aki pedig egy felesleges életrombolóként, ami emberek életét teszi majd tönkre, akkor ha kiderül, hogy ügynök volt. Az már csak hab a tortán, hogy vajon hány MSZP-sről fognak kiderülni ilyesfajta titok.

Számomra a fent említett kettő, az ami leginkább meglepett. Persze a többi is érdekes, ám kevés konkrétumot fogalmaz meg. Sok még a kérdés nem csak a hogyanról (pl. hogyan akar új alkotmányt létrehozni, amit népszavazással erősít meg, vagy, hogyan akarja vissza állítani a közmédiát a köz médiájává), hanem a mitről is. Vannak olyan pontok, amik eléggé tágan fogalmaznak, például a klímavédelemmel vagy az új “összetartó, igazságos és biztonságos” társadalommal kapcsolatban.

Hangsúlyozom azonban azt a véleményemet, hogy ez csak a kezdet. Azért, hogy a választóik lássák, csinálnak is valamit, összedobtak egy garanciagyűjteményt, ám ezek nem konkrét vállalások és nem is kell annak lennie. Arra, hogy egy teljes programot összeállítsanak, még van valamennyi idejük.

A kezdet azonban nem rossz. Az, hogy tavaly (végre) felismerték, ahhoz, hogy a Fideszt legyőzzék összefogásra van szükség, már tettek előre egy lépést. Ezt a kiáltványt nevezhetjük másodiknak, azonban még sok van hátra. Orbán azonban nem fog tétlenül ülni és várni, mit csinál az ellenzék. Az elkövetkezendő durván 1,5 évben a kormány arra fog törekedni, hogy hiteltelenítse az összefogást. Ám ha dolgoznak rajta, akkor ez a dokumentum jó pajzs is lehet a Fidesszel szemben.

Német órán voltam és kaptunk egy szószedetet témákra bontva. Volt benne minden, ami az életünket érintette: oktatás, munka, táplálkozás, satöbbi. Volt benne több olyan téma is, ami a politikát érintette (kormányzás, pártok, választás), ám ezeket sorra átugrottuk, mivel, ahogy a tanárnő fogalmazott: “feleslegese”. Pedig a politikának nem kéne feleslegesnek lennie.

A politika az ókori görög polisz szóból származik, jelentése közélet. Azaz lényegében mindannyian politikát folytatunk akkor, amikor, lényegében, bármit csinálunk, ami nem magánügy. 

Ma Magyarországon (gondolom máshol is) az a tendencia, hogy a fiatalabb generáció többsége nem foglalkozik politikával. Felesleges és értelmezhetetlen dolognak tartja. Ez, szerintem, azért van, mert inkább követünk semmitmondó “infuencereket”, mint, hogy azt a pár percet, mondjuk egy döntés elolvasásával töltenénk.

Azonban, amíg tanárok azt sulykolják a diákokba, hogy ez így van, addig ez nem fog változni. De mi ezzel a gond? Miért gond az, hogy a fiatalok x%-a nem érdeklődik a politika iránt? Azért, mert 30 év múlva nagyrészt azok fognak szavazni (már ha elmennek egyáltalán, ami szintén nem pozitív tendenciát mutat) és úgy döntenek, hogy azt sem tudják, hogy kire teszik az x-et.

Miért érdeklődj a politika iránt? A legnagyobb érv emellett az, hogy a politika azon dolgok egyike, amik az élet szinte minden területére begyűrűzik és minden egyes nap kapcsolatba kerülsz vele. Ha elmész a boltba és nézed a tej árát, ha elmész egy parkba vagy ha ügyet intézel valamilyen szinten kapcsolatba kerülsz a politikával.

A másik érv, hogy a politikusok is tudják, hogy ez a helyzet és ezért nem figyelnek arra, hogy mit mondanak, csinálnak 2 választás között. A választások előtti kampányidőszakban, azonban a legegyszerűbb, legprimitívebb kampányszövegekkel jönnek elő. Így azonban, nem az fog kiderülni, hogy ki az alkalmasabb az ország/város vezetésére, hanem, hogy kinek a kommunikációja a célratörőbb.

Az, hogy ez megváltozzon, el kéne kezdeni a ténylegesen tudatos állampolgárok nevelését. Kezdve azzal, hogy felvilágosítjuk a diákokat, hogy miért fontos ez, miért jó nekik, hogy, például 1 nap egyszer elolvasnak néhány cikket és nem csak akkor, amikor valami nagy botrány (lásd: Szájer József) jön velük szembe. 

Természetesen itt is (ahogy általában) nagyon nagy szerepük van mind a szülőknek, mind a tanároknak. Ha a gyerek azt látja, hogy a tanár nem kerüli a politika témáját (hangsúlyozom: NEM politizál, HANEM politikáról általában beszél) és otthon sem azt, hogy a híradó politika rovatánál elkapcsol a szülő, akkor el fog kezdeni híreket olvasni/nézni. És ennyi már elég!

Nem az a cél, hogy mindenki politológus vagy politikus legyen, hanem az, hogy érdeklődjön ezen témák iránt és mikor választásra kerül sor ne az alapján döntsön, hogy melyik oldal tudta jobban megalázni a másikat, hanem át tudja gondolni, hogy az ő élete (vagy a közelében élőké) mennyiben változott, jobb lett vagy rosszabb.

Ez a kérdés jutott eszembe, miután ma reggel Orbán Viktor a Kossuth Rádióban, úgy fogalmazott: “nem fog menni” a lengyelek által javasolt megoldás, miszerint az uniós pénzek elosztását a jogállami feltételekhez kötnék, ám ezeket a szabályokat részletesen leírnák.

Mint ismeretes, Orbán Viktor és Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök még novemberben jelentette be, hogy megvétózzák az uniós költségvetési javaslatot és a közös hitelfelvételt, mivel jogállami feltételekhez kötötték volna az uniós pénzek elosztását.

Az elég egyértelmű, hogy Orbán miért akarja ezt megfúrni. Ha a jogállamisághoz kötnék a pénzosztást, akkor Magyarország (ez esetben: Orbán rokonsága, barátai) jóval kevesebb pénzt kapna. Azonban a lengyel lépés nem hinném, hogy célravezető, hiszen bár ellenük is folyik a 7-es cikkely szerinti eljárás, az Unió nem szokta kritizálni a pénzek felhasználását.

Az is megérthető, hogy miért akarják az uniós államok (köztük a V4-ek 2 tagja is), hogy a gazdaságot és a fejlesztéseket segítő milliárdok, de Mészárosnál, Tiborcz-nál és társaiknál landoljanak. Mára ismerték fel, hogy Orbán rendszere nem túl előnyös, ezt próbálják visszafordítani, úgy, hogy egyszerűen elveszik a pénzt.

Azonban azt is látni kell, hogy ezek a jogállami feltételek nincsenek letisztázva. Persze, tudjuk, hogy független igazságszolgáltatás meg média és, hogy ugyanolyan esélyekkel induljanak a pártok a választásokon, de ezek eléggé tág témák és ha nincsenek kőbe vésve, akkor értelmezésük is változó lehet.

A lengyel kormány javaslata teljesen elfogadható, sőt ennek alapvetőnek kellett volna lennie már akkor, amikor a jogállami szabályozás elsőnek felmerült. Ám az Európai Unió sem biztos, hogy olyan nagyon akarja ennek tisztázását. Ott is politikusok ülnek és magukat vagy az országukat akarják előnyösebb helyzetbe hozni. Ha pedig megvonják a pénzt egy-egy országtól, az egyszer csak valakinél landolni fog.

Az, hogy idáig jutottunk, mindkét fél felelős. Felelős a magyar kormány, amiért olyan hatalmat épít ki, ami 2 lábbal tiporja a demokráciát és valamikor az emberi jogokat is, de felelős az Unió is, amiért hagyta és tétlenül nézte (bizonyos szemszögből nézve támogatta), hogy egy uniós országban ezt kiépítsék.

A mai nap történelmi jelentőségű. Persze nem arra kell gondolni, hogy világbéke jött volna létre vagy földönkívüliek szálltak volna meg minket. A mai naptól fogva Orbán Viktor lett Magyarország leghosszabb ideig hatalmon lévő miniszterelnöke. 2 féleképpen állnak ehhez az emberek: az egyik szerint még ennyit kellene vezetnie az országot, a másik pedig már rég eltüntette volna a székéből. Nem szeretnék egyik oldalhoz sem pártolni, inkább a saját érzéseimet mondanám el ezzel kapcsolatban, ha már ezt választottam az első írásom témájának.

2002. júniusi születésűként pont lecsúsztam az első Orbán-kormányról. Sajnos sok korombeli társammal ellentétben a 2010, sőt akár mondhatnám a 2012, előtti időkről nincsenek emlékeim, mármint közéleti szinten, így lemaradtam a Gyurcsány-kormányzásról, Őszödről és a kormányváltásról is. Mikor elkezdtem érdeklődni a politika iránt, még az MSZP elnöke Mesterházy volt, a Jobbik pedig szélsőséges nézeteket vallott.

Az én (politikához kapcsolódó) emlékeim csak ahhoz az időkhöz köthetőek, amikor Orbán Viktor volt hatalmon. És ezzel nem csak én vagyok így! Aki 2000 után született kevés vagy egyáltalán nincs emléke Orbán előttről. Én őket (beleértve magamat is) szoktam nevezni az Orbán-generációnak. Hogy mi jellemző ránk, az majd egy külön bejegyzés lesz. Most inkább arról írnék, hogyan is lehetséges az, hogy egy olyan ember/politikus, mint a miniszterelnökünk, ilyen sokáig hatalmi pozíciót birtokolhasson. 

Nem szeretném, ha úgy tűnne, hogy szakértői minősítésben tündöklök és úgy írok ezekről a dolgokról, mintha szuperül ki lennék ebből oktatva. Inkább a saját szememmel, hogy látom ezt a témát.

Véleményem szerint nem arról van szó, hogy azért tud hatalmon maradni, mert az idősek nagyrésze befolyásolható (azok!), hanem mert nem alakult ki a társadalom jó részében (főleg a 30-40 évesek felett) egy demokráciára való igény. Ennek persze történelmi okai voltak, hiszen 1990 előtti 40 éven át olyan államberendezkedés volt, ami messze sem volt nevezhető demokratikusnak. Az emberek ebbe születtek és ebben is nőttek fel, az ember gondolkodásmódja pedig nem, vagy nagyon nehezen változik felnőttkorában. Aki 1980 körül született már egy enyhülő diktatúrát látott. Érezte a nyugati, változó szeleket és már sokan akarták, hogy ezek a szelek felkapják az egész rendszert és kihajítsák az országból.

Viszont az akkori társadalom nagyobb része nem volt felkészülve a hirtelen, 1-1,5 év alatt, végbemenő változásokra. Míg a nyugati országokban évtizedek alatt történtek a változások, addig Magyarországon felkészületlenül érte a társadalom bizonyos rétegeit. Ezt akár onnan is láthatjuk, hogy sokan visszavágynak a Kádár-korszakba. 

Ennek a következmény az, hogy mikor Orbán Viktor leépíti a demokráciát és a demokratikus intézményeket (nem diktatúrát vezet be!), akkor ezt sokan nem veszik észre, hiszen azt sem tudják, hogy milyen lenne egy igazi demokrácia.

Az, hogy végül megéltük azt a napot, amikor Orbán Viktor lett a leghosszabb ideig regnáló miniszterelnök az vezetett, hogy a társadalom többsége nem emelte fel a hangját, kezét arra, amikor a hazai demokrácia rossz irányban elkezdett változni. A következő generációk azonban látják és érzik a csorbulást és sokan kérnek ezért szót. Én is ilyen vagyok!